„Itt, az Operaház színpadán kezdődött minden, és ezekhez a deszkákhoz sohasem lett hűtlen. Magyar énekesnő maradt, pedig lehetett volna világsztár is. Énekelt Németországban, Olaszországban, Japánban, Kanadában, Brazíliában, de mindvégig a Magyar Állami Operaház tagja maradt. Itt töltötte az élete felét, ide belépni mindig boldogság volt számára és persze gyötrődés is. Ez a pálya mennyország és pokol – fogalmazta meg a 25 éves jubileumi estén, 1998. december 4-én.
És még valami, tehetjük hozzá mi: tehetség és szolgálat.
Ez a törékeny szépségű énekesnő, akinek megadatott, hogy az operairodalom legnagyobb lírai szopránszerepeit több mint húsz éven át hitelesen énekelhesse, soha egy pillanatra nem felejtette el, hogy az az adottság, amivel született, egyben életfeladat is: szolgálni a zeneszerzőket, a műveket, átadni az embereknek a szépség, a tisztaság, a szenvedés üzenetét. És az emberek elfelejtkeztek a kinti zord világról, a hóról, az egész napi bosszúságokról és az életük kilátástalanságáról. Hatása alá kerültek az Énekesnőnek, aki beszélt, játszott, énekelt, de ami a legfontosabb: a szívét adta nekünk azon a havas decemberi estén.
Azóta se volt ehhez fogható élményem.
Korábban szinte minden szerepében láttam, és az előadások végén felhangzó, tomboló tapsnál, az állva ünneplés és a virágözön hosszú-hosszú perceiben próbáltam megfejteni a titkát. Előadás közben ez azért nem sikerült, mert mindig elvarázsolt: nem őt láttam, hanem Violettát, aki sokadszor is könnyet csalt a szemembe a Traviata utolsó felvonásának haldoklási jelenetében. Talán ez a titka – az átlényegülés. Sohasem Pitti Katalint látjuk, aki mondjuk éppen a Pillangókisasszonyt énekli, hanem magát Csocsoszánt, ezt a törékeny, halálra szánt, önfeláldozó, keleti nőt.
Hazafelé szinte világított az éjszaka. A fél méteres hóban az Operaházból kiáramló, ünneplő tömeg szinte gyerekké vált, sikongtak, hógolyóztak, felszabadultan nevettek – karácsonyi hangulat lepte el a körutat. Ezek nem ugyanazok az emberek voltak, akik az egész heti munka után fáradtan ültek be a színházba, szidva az időjárást, a közlekedést és a szokásos tél eleji káoszt. Ezek az emberek boldogok voltak, talán életükben először fedezték fel, hogy milyen gyönyörű a város a maga érintetlen fehérségében, meseszerű szépségében. Én magam is ezen az éjszakán jöttem rá, miért sikeres ma, a 21. század fordulóján is az opera műfaja: azért, mert érzelmeket közvetít egy végtelenül racionális és kiégett világban, mert harmóniát visz hétköznapjaink kuszaságába. Mert még nem veszítettük el az igényünket a nyugalom és a boldogság iránt. És Pitti Katalin, az érzelmek papnője ezt a soha nem szűnő vágyunkat testesíti meg.”
(Részlet Ézsiás Erzsébet: Az érzelmek papnője, Pitti Katalin életútja című könyvéből, K.u.K. Kiadó, 2001.)
